Régi mesterség új köntösben.

Az ötvösség nemesfémeket feldolgozó kézművesség, melynek művelője sokféle kézi és gépi eszköz segítségével készít el a tárgyakat. Az ötvösmesterség gyakorlására kézügyességre, formaérzékre, az anyagok alakíthatóságával kapcsolatos ismeretekre van szükség. Megmunkáló eljárásai közül a legfontosabbak a kalapálás, az öntés, a forrasztás, a nyújtás, hengerelés és a dróthúzás.

RézékszerAz ötvösművészet bizonyos korszakaiban állati és növényi eredetű anyagokat is felhasználtak díszítésre, például kagylókat, gyöngyöt, csontokat, növényleveleket, majd a díszítések féldrágakövekkel, drágakövekkel bővültek. Az ötvös készítmények jelentősebb, művészibb csoportját különféle használati- és díszedények képezik, illetve ékszereket és különféle öltözet kiegészítő darabokat készítenek e mesterségen belül.

 

A „nem nemes fémek” (szigorúan idézőjelben) közé tartozik a réz, mely egy olyan anyag, amit hidegen is könnyű megmunkálni például az acélokhoz képest. Ennek a különös tulajdonságának köszönhetjük a sokrétű alkalmazását, és a szebbnél szebb, már az ókorból is ránk maradt ékszereket. Az ókori egyiptomiak és a görögök az aranyat részesítették előnyben, de a rómaiak előszeretettel használták a réz vagy a bronz ékszereket is gyöngyökkel, kövekkel együtt.

 

A viselt ékszer egyik legfontosabb funkciója az, hogy kifejezze személyiségünk. Látnunk kell, hogy ékszerünk, mint minden, amivel kapcsolatba kerülünk, hat ránk – mint ahogy személyiségünkkel mi is árnyaljuk az ékszerről másokban kialakult képet. Amikor ötvös ékszert választunk, elengedhetetlen, hogy az ékszer megszólítson minket, és az első pillantásra megragadja a figyelmünket, de a második ránézés is fontos: ekkor derül ki, hogy jó minőségű és tartós darabról van-e szó. 

 

A kézzel készült ékszerek egyik legfontosabb ismérve az egyediség. A kész darabokon jól látható a készítő keze nyoma, kalapácsának, szerszámainak jellegzetessége, mely csak emel az alkotás értékén és színvonalán, ha az ízléses, és az ékszer tartósságát szolgálja. A réz fent említett könnyű megmunkálhatósága miatt felmerülhet benned az a kérdés, hogy akkor hol is van a tartósság ezekben az ékszerekben, ha ilyen könnyen kézzel formázhatóak?

 

A titok nyitja a kovácsolásban rejlik. Ennek hatására zömül (’sűrűbb lesz’) az anyag, tehát a kovácsolás kedvezően befolyásolja az alapanyag mechanikai tulajdonságait, így hosszabb élettartamot biztosít a kész ékszernek. A réz ékszerek hiába szépek, sokan azért nem merik hordani, mert megfogja a bőrt: ennek oka, hogy izzadságunk és a réz oxidjai kapcsoltba lépnek, ennek a reakciónak az eredménye a zöldes-szürkés elszíneződés. Ha valaki ezt nem szeretné, vagy csak ez tántorította vissza eddig a rézékszerek hordásától, akkor van egy jó hírem. A kellőképpen jó minőségű lakkal bevont ékszer sokáig megtartja szép színét – akár kipolíroztuk lakkozás előtt, akár patinásan hagytuk!

 

A jó minőségű lakk alatt nem az acetonos körömlakkokra gondoltam, és nem is a vizes bázisú hobbi lakkokra, hanem barkácsboltokban kapható, lehetőleg kétkomponensű lakkokra (persze nem a szupererős csónaklakkra). A megfelelő lakktól nemcsak szebb, hanem tartósabb is lesz az ékszerünk. A lakkozáshoz fontos a jó előkészület: ne fukarkodjunk az újságpapírral a környező tárgyak védelme érdekében! Gondoskodjunk száraz rongyról a lecsöppenő eltévedt lakkcseppek felitatására, egy jó ecsetről, ami nem túl vastag egy olyan vékony ékszerhez sem,  mint a gyűrű vagy fülbevaló. A lakkozást jól szellőző, gyermekbiztos helyen kell végezni, ügyelve arra, hogy a kicsi ne érje el sem a lakkot, sem a száradó ékszert.

 

Az így készült rézékszerek a régmúlt mesterségét idézik, de már huszonegyedik századi technológiával alakítottuk igényeinkhez.

 

Ékmíves