Mesés emlékek

Nagyon szép gyerekkorom volt. Szerető családban nőttem fel, rengeteget játszottam, és a szüleim is mindig szakítottak időt a velünk való foglalkozásra. Nem nagyon múlt el nap közös játék nélkül. Társasoztunk, kártyáztunk, csocsóztunk, vagy apukámmal birkóztunk. A nap végén pedig, miután ágyba bújtunk, anyukám kimondta a varázsszót: egyszer volt, hol nem volt...

Azokon a napokon, amikor korán jött az este, mindig diáztunk. A szekrényajtóra fellógattunk egy fehér lepedőt, az volt a vetítővászon, és indulhatott is a mese. Rengeteg diafilmünk volt, olyan is, ami még anyukám gyerekkorából maradt meg, amit 50-60 évvel ezelőtt még ő nézett.


Kedvencem a Ferkó és a KRESZ című mese volt. Ferkó, a rosszcsont mindig elkésett az iskolából, órán beszélgetett, az utcán rendetlenkedett, míg végül egy rollerrel balesetet szenvedett. Mindig megkönnyebbültünk, mikor láttuk, hogy a mese végére jó fiú lett belőle.

 

 

A képen: Apolka kiskanala

 

A mesekönyvek közül nagyon gyakran esett a választásunk Grimm legszebb meséire  és Benedek Elek Többsincs királyfi című mesegyűjteményére. Mindkettő királyi palotákba repítette képzeletünket, ahol sárkányokkal küzdő királyfikkal, hűséges vagy ármánykodó szolgákkal és gyönyörű királylányokkal találkozhattunk. De ebben a Meseországban lakott Piroska, Jancsi és Juliska és Vas Laci is.

 

Ha túl hosszú mesét választottunk, anyukám pedig fáradt volt, néha megpróbálta rövidebb részek kihagyásával kicsit megkurtítani a mesét, hogy hamarabb ágyba kerülhessen, de mivel mindet tudtuk kívülről, mindig rajtakaptuk a turpisságon, és szóltunk, hogy "az nem úgy van!".

 

 

A képen: Falma sárkányos fali mércéje.

Állandó vendég volt nálunk meséivel Marék Veronika is. Boribonnak, a kismackónak, és Kippkoppnak, a gesztenyegyereknek minden történetét betéve tudtuk.

 

 

A képen: Miaanya párnája.

Bálint Ágnes neve Mazsola és Manócska jóvoltából közismert, de nálunk Labdarózsa, az öreg kutya volt a kedvenc. Szívhez szóló, kedves történeteit reggelig elhallgattuk volna.

 

 

A képen: AlmoDora Mazsola álomsapija.

 

Hogy ezek a mesék valódi értéket képviselnek, mi sem bizonyítja jobban, hogy mind újabb és újabb kiadást érnek meg. Szutyejev vidám meséit is örömmel hallgattuk mi is, és örömmel hallgatják ma, 30-40 évvel később a mi gyerekeink is.

 

 

A képen: Tavi ujjbáb-készlete.

 

 

Anyukám verset is gyakran olvasott. Weöres Sándor gyermekverseit máig kívülről fújom. Ki ne tudná, hogy folytatódik, hogy "Jön a kocsi, fut a kocsi...", vagy "Csiribiri, csiribiri, zabszalma...". Szerencsére ezek a versek dallamot kapva bekerültek az iskolás énekkönyvbe is (Mély erdőn ibolyavirág, Suttog a fenyves zöld erdő), és sokat köszönhetünk Halász Juditnak is, aki dalba szőve nagyon sokat megtanított nekünk.

 

A képen: Pitikata Bohóc című festménye.

 

A másik kedvencünk Szabó Lőrinc volt. "Kiiicsiii vagyok én..." fújtuk verselve, dalolva. Én  Rossz Picu történetét hallgattam legszívesebben, aki minden nadrágját tönkretette, és aki ezért a Mikulástól is csak virgácsot kapott.

Míg Weöres Sándor legtöbb verse ritmusosságával, dallamosságával fogott meg minket, addig Szabó Lőrinc költeményeiben azt szerettük, hogy az élet bármely dolgát, legyen az akár vidám, akár szomorú, olyan szépen tudta versbe foglalni, hogy öröm volt hallgatni.

 

A képen: Jani81 farm készlete.

Azóta már sokat fordult az idő kereke: a nyitnikéket a saját házam ablakából hallgatom reggelente, és ugyanezeket a meséket én mesélem négy gyermekemnek.

 

 

A képen: Saya széncinege festménye.

Hálás vagyok szüleimnek, hogy belénk plántálták az olvasás, a könyvek szeretetét. Remélem, majdan az én gyermekeim is olyan örömmel fognak visszagondolni azokra az percekre, mikor mesélünk nekik, mint amilyen örömmel én emlékszem vissza anyukám meséire.

 

 

A képen: Hokata - Mindig veled című nyomata.

 

 

A cikkhez tartozó főoldali kép Szandici alkotása.