A mi családunkban a húsvéti hagyományok egy régi szakdolgozatig nyúlnak vissza, amikor Csaba bejárta szülőföldje, Fehérgyarmat környékének falvait, és gyűjtötte, rajzolta, fényképezte a tojásokat. Hímeseket, ÉLET-jelekkel teliket.
Könyv is született aztán belőle, Tavaszi szél vizet áraszt címmel. Ebbe nőttek bele a gyerekeink. Nagypénteken, nagyszombaton Luca lányunkkal pici kora óta írjuk a szatmári aranyozott tojásokat azóta is. Órákon át, harmincat-negyvenet, hogy legyen elég Húsvét hétfőre.
Meditáció, varázslat. Jelet rakni, ami a mindenségről beszél.
Arról, hogy nem ÉN és TE, fiú és lány hanem MI! A MI-NDENSÉGÜNK teremti meg a jövőt.
A hozzá való szerszám, az ezüstfejű "kice" persze Csaba műve, az anyának asszonyos-kontyosra formált véggel, a nagylánynak pedig bimbós faragással.
Régen az én tojásaim voltak a szebbek, Lucáé pedig kicsit ákombákom vonalú, bár nagy igyekezettel készítettek.
Ez az utóbbi években már nagyot fordult, a lányom tojásai egyszerűen gyönyörűek, és bizony először azokat válogatják a kosárból a locsolók. Mondjuk, ez így is van rendjén.
|
|
|
A locsolkodás pedig úgy kezdődik nálunk, hogy az ágyból hajnalban finom permettel "segítenek ki" apa és két nagyfia bennünket.
Az első vízcsepp észlelése után villámsebesen kell kifutni a kertbe, hogy a vödör- szódásüveg már a szabadban érjen, és ne ússzon a ház.
|
Ezután a fiúk elindulnak a maguk útjaira, hogy el ne hervadjanak az ismerős lányok, mi pedig várjuk a locsolókat, akik késő délutánig hol illatszerrel, hol újabb vödrökkel jelennek meg.
Pénz nincs.
Nem adunk, és a fiaink nem fogadnak el, viszont nagy kosár tojással jönnek ők is haza, és a meglocsolt lányról bizony tisztes bemutatkozó, hogy mit adott: csokitojást, vagy szépen írottat, mert bizony annyit ér.
|
|
|
Húsvét.
Mindennek jelentése, és jelentősége van.
Az életet kell megújítani, férfit és nőt összekapcsolni, a nemi szerepeket megerősíteni. Ragyogó tojást ajándékozni, hogy a fiúk teremtő Nappá nőjenek. Életvízzel locsolni a lányokat, ragyogtatni, udvarolni, Holddá emelni őket. Mert egyedül, magukban nem tudnak a Teremtés részei lenni. Együtt viszont évről- évre megtörténik velük-bennük a csoda, az örök körforgás, a Feltámadás.
Szóval: a legkedvesebb ünnepünk.
Fehérné Korcz Judit |